Sétálunk Millával reggel, szemben széllel, dacolva hideggel. Galád hideggel. Három napja már, hogy újra elővettem a télikabátom, akkor menekült el hanyatt-homlok az elhamarkodottan ünnepelt koraszülött tavasz.
Már-már hazaérünk, amikor látom, közeledik az idős hölgy, pöttömnyi elektromos járgányán. Köszönünk, ahogy szoktunk, jószerével ennyi a kapcsolatunk: „Jó reggelt!”, „Jó napot!”, „Jó estét!” – elég olykor ennyi is a rokonszenvhez, jön szemben halkan, elhalad, és örülünk egymásnak. Mosoly, viszont-mosoly, már el is suhan mellettünk, vásárolni jár nyilván, napi-kétnapi program.
Most viszont fékez, meg is áll. Üres elől a kosárka. Látja, észrevettem.
– A kiskutyám… Meghalt… Volt szép tíz éve… évünk.
– Sajnálom – ennyire vagyok képes. Pedig sajnálom tiszta szívemből. A kiskutyát is, örök útitársát. Őt magát. És magamat, előre. Épp tíz éve élünk együtt Millával.
Mozdul a hölgy keze. Simogatásra. Millám hálás érte. Tán még a szavait is érti: „Élj, kiskutya, sokáig!”