Giacomo Pucciniról van szó, az operairodalom utolsó nagy mesteréről. Zenészdinasztia sarjaként a toscanai Lucca városában jött világra,1858. december. 22-én. Tizennégy évesen már templomban orgonált. Szegények voltak, csak nagybátyja anyagi támogatásával és ösztöndíjasként juthatott be a milánói konzervatóriumba. Ott kötött barátságot Mascagnival és Leoncavallóval. Három év helyett mindössze kettő alatt végzett.
Pályája döcögve indult: első operáinak még nem volt visszhangja, édesanyja meghalt. Aztán jött az áttörés: Manon Lescaut című művét óriási ováció fogadta az 1893-as bemutatón. Egyenesbe került, jómódú lett, csak a komponálásnak élhetett. Neve hazáján kívül is jól csengett. További operái: Bohémélet, Tosca, Pillangókisasszony, Nyugat lánya, A köpeny, Angelica nővér, Gianni Schicchi, Turnadot. Noha mindegyik remekmű, fogadtatásuk vegyes volt, és egyikük sem érte el a Manon Lescaut hatalmas sikerét.
Nem tagadható: mozgalmas élete volt Puccininak. Magáról így beszélt: „Nem vagyok én igazi muzsikus, színész vagyok, komédiás!” „Szenvedélyesen vadászom, librettókra, nőkre és vadkacsákra.” Szerelme, Elvira elhagyta kereskedő férjét, hogy Puccinival élhessen. Tizenhét évre rá, a férj halála után házasodtak össze. Puccininak voltak kalandjai, de váltig állította: csak Elvirát szereti. Az asszony viszont szünet nélkül féltékeny volt. Elcsapta szolgálólányukat, meggyanúsította: viszonya van férjével. A lány öngyilkossága után kiderült, hogy ártatlan volt – biológiailag is.
A zeneszerző ma 100 éve, 1924. november 29-én halt meg Brüsszelben, ahol gégerákkal kezelték.
Puccini több ízben járt Budapesten, szerette fővárosunkat. Tapasztalata: „Gyenge cigaretta, erős bor, megértő barátok, elragadó nők.”
Magam soha nem dohányoztam, borokban, barátokban csalódtam olykor. Ami viszont a pesti nőket illeti, a legteljesebb mértékben osztom a Mester véleményét.