Új írásom a Meglepetésben, az ünnep kapcsán. Vissza a múltba, messzire és közelre. Megérkezés a jelenbe. Nem nézve a jövőbe. Julcsiról, szerelemről. Húsvétokról.
(Itt jegyzem meg: legutóbb, március 14-én elmulasztottam beszámolni a Meglepetésben aznap megjelent Gombok és évek című tárcámról. Most pótoltam, természetesen az akkori dátumra beillesztve. Egyben bocsánatot is kérek feledékenységemért.)
Most tehát:
Várlak, hókiflivel
Három húsvét. Három kislány. Kislányból, később nagylányból voltaképpen nem is három. Egyetlen csupán. Más-más időben.
Julcsiról van szó. Szőke volt, barnába hajló szőke haja hosszú fonatban. Egészen derékig. Nyolcévesen csupán megrángatni vágytam. Majd már megsimogatni is, nem sokkal később. Iskolatársak voltunk az akkortájt még csupa fiú- és csupa lányosztályt okító suliban. Miközben az én érdeklődésem már a koedukáció felé fordult.
Az első jeles húsvétunkkor már felső tagozatosok voltunk, túl jó néhány locsolkodáson. Én a magam fabrikálta locsolóversek korszakán, a kereskedelmi mennyiségben megsütött és jó szívvel kínált hókiflik elfogyasztásán, a piros tojások sokaságán. Túl filléreken-forintokon, melyeket mi, srácok a tojás mellé vagy a helyett kaptunk. „Te mennyit kerestél?” – így vetélkedtünk, megvonva az ünnep financiális mérlegét. Sosem voltam az elsők között, igaz, manapság sem találom magam a leggazdagabb száz magyar listáján. Bevételeim nem érték el a tíz forintot, amúgy anyukám havi fizetése is csak alulról súrolta a háromszázat.
Szóval, az illatfelelős csapat tagjaként, évről évre szorgosan jártam az alföldi kisváros utcáit, házait, nem éppen az akkori sztárkölnivel, a 4711-essel fölszerelkezve. Ehhez képest persze szépen kiöltöztem, s a látogatásommal megtisztelt lányok ugyancsak „kifényesítve” fogadtak.
Így érkeztem el ahhoz az első emlékezetes húsvétomhoz. Akkor már fülig szerelmes voltam. Julcsiba, természetesen. Megannyi jelét adtam ennek. Kezdetben ugyan csak kísérgettem őt hazáig, kizárólag az utca másik oldalán, némileg lemaradva tőle, ám ügyelve, hogy küldetésemről tudomást szerezzen. Sikerült is, át-átpillantott a túloldalra, s elmosolyodott. Édesen. Ha lassítottam, ő is, ha gyorsított, én hasonlóképpen. Mielőtt belépett volna kapujukon, még hosszasan keresgélte a kulcsot az iskolatáskájában.
Így ment ez heteken át, egészen húsvét hétfőig. Mert akkor – egy életem, egy halálom – locsolkodni indultam Julcsiékhoz. Hozzájuk első ízben, és első ízben egyedül hozzájuk. Becsöngettem. Ő nyitott kaput. Arcán mosoly, szemében öröm. „De jó, hogy eljöttél! – lelkesedett. – Tavaly is vártalak már.” „Nem mertem” – tőlem ezúttal is csak ennyire futotta. Odabent mondtam a nevemet a szüleinek. „Etelka néni szerint, ő a legjobb számtanból!” – toldotta meg Julcsi. (Etelka néni a közös matektanárunk volt.) „Ez igen!” – szólalt meg az apukája. Anyukája buzgón bólogatott. Két fejnyit nőttem azonnal. Rám fért… És olyan finom hókiflit, diósat, mákosat, porcukorba hempergetve, azóta sem ettem.
E locsolkodást követően aztán alaposan nekibátorodtam. Egyazon járdán kísérgettem őt sulitól hazáig. Később, házuktól tisztes távolban már kéz a kézben. Nyolcadikos korunkban az iskolai kiránduláson végig én vittem a sporttáskáját a Baradla-barlangban, Aggtelektől Jósvafőig. A csoporttól lemaradva, meg is pusziltam egyszer.
Később azonban, már középiskolásként, jött a második első szerelem. Ha nem is egyszerre, de mindkettőnknek.
Jó néhány évre rá, immár pályakezdőként, Pesten összefutottunk. Alaposan… Nem csoda: tavasz volt, a szívünkben is. És eljött a mi második szerelmes húsvétunk. Kirándultunk hétfőn a Normafához. Napoztunk az Anna réten, feküdtünk a fűben, kék ég a fejünk fölött. Meglepődve örült, amikor meglátta kezemben a kölnisüveget. „Nahát, ha ezt tudom! Holnap kapsz hókiflit. Nemrég jött anyuéktól, csomagban.”
Három éve érkezett volna el a harmadik emlékezetes húsvétunk. De nem érkezhetett. Telefonon kerestem Julcsit. (Tudtunk egymásról, ennyi idő után is.) „Szia, hogy vagy? Bírod a karantént?” „Megvagyok, köszönöm. Felváltva járnak hozzám az unokák. Ők vásárolnak helyettem. Becsöngetnek, leteszik az ajtóm elé a szatyrokat. És te? Locsolkodás?” „Viccelsz? Talán jövőre.”
Nos, akkor még nem jött össze. De most! Keserves, kovidos évek után itt a telefonomon az sms: „Várlak, hókiflivel. Saját sütés, drága anyum receptje.”
