Két napja e címmel jelent meg ez az írásom a Nők Lapjában. Íme:
– Hőszivattyú! Az kéne nektek, apukám.
Ott áll Vince a kazánunk előtt, és jelentőségteljesen biggyeszt. Világéletében nagy lekicsinylő volt, emellett okosabb mindenkinél – legalábbis így képzelte.
Padtársak voltunk középsuliban, Ő nagy egóval, ám mérsékelt matektudással, én pont fordítva. Most meg egyszerre csak itt van vele a múlt. Változott sok minden, és lám, maradt is belőle jócskán. Ahogyan földimtől, az író Darvasi Lászlótól olvastam: „Elmúlik minden, és megmarad minden.”
2023 januárjában, az új esztendő első ajándékaként, egy mutatós kocsival érkezett hozzánk Vincével a múlt. Hibrid üzem, automata parkolósegéd, tolatóradar, hatfokozatú sebváltó.
Sok éve nem láttam a valahai, mára már alaposan megőszült srácot. Pár napja viszont fölhívott, hogy errefelé autózik majd üzleti ügyben, és ha már így alakult, átutazóban tiszteletét tenné nálunk. Meghívatta magát, magyarul.
Most meg itt lesajnálja a kazánunkat.
„Nem vagyunk felhalmozó korszakunkban” – válaszolom, hogy vegye észre magát. Hiába.
Ugyanis, ha már itt van, körbejár nálunk. És kommentál, szünet nélkül. A laminált parkettára: „Jobb a vinyl”. A fürdőszobára: „A miénk nagyobb”. A konyhára: „Ez sem egy táncterem”. Téli álmát aluszó kertünkre: „Nem hallottál még a fotoszintézisről? Ha több fény kaphatna, füvetek is lehetne. Mit is mondtál, van geotextilia a mulcs alatt? Végre valami.” A kutyámra: „Látott már kozmetikust?”
Ebéd, ülünk az asztalnál: „Tudod, Zsuzsikám, a legrosszabb gyümölcslevessel is csodát lépes tenni egy kis tejszín.” (Zsuzsikám köszöni.)
Alig győzöm válaszokkal. A lamináltra: „Megteszi ez is. A vinyl drágább, úgy tudom.” A fürdőszobára: „Sok jó ember kis helyen elfér. Főleg, ha kellőképp karcsúak.” (Célzás Vince haskerületére.) A konyhára: „Nem viszünk nagy háztartást.”
A kutyára, viccesen: „Mondd meg neki a magadét, Milla!” (Morgás, vakkantás.)
A gyümölcsleves leminősítésére jelbeszéddel: „A desszert lefújva, szívem!”
Tőlem eltérően, Vince még aktív, saját vállalkozást vezet. (Végül mégiscsak jobban matekozott nálam…) – Fut a szekér – mondja, tőle telhető, bicskanyitogató szerénységgel. – Csurran, cseppen. Utazgatunk. Balin voltatok már? Tudom ajánlani. All inclusive alapon, az az igazi.”
All inclusive: mindenből mindent. Nem lehet nem célzásnak venni. Újabb jelbeszéd nejemnek címezve, vissza az egész: „Jöhet mégis az a desszert.” Agárd is jó hely, nem csak Bali.
Így is lesz. Citromos álom, Kulka János szakácskönyvéből. Biztos siker, többszörösen bevált. Most sincs ez másként. Vince láthatóan jól érzi magát, olyannyira, hogy riadtan arra gondolok, itt marad vacsorára is. Üzleti út ide, üzleti út oda, valami azt súgja nekem, nem kéne kétszer marasztalnunk. Másfelől, ha maradna még estig, végre kedvünkre nosztalgiázhatnánk.
Azért így is szóba kerül az egykori osztálytermünk sarkában dolgozó egykori kályha, a pirosan izzó csövével, no meg a hajdani szénszüneteink sora, és e mostani, idáig még enyhe telünk. Hogy ez mekkora szerencse, ki gondolta volna…
Terelem is a szót a szerelemre. Régi lányokra, régi randikra, régi csókokra. Iskolai bálokra, majomszigetekre, hölgyválaszokra.
Vince elköszön végre. Mielőtt indulna, beszalad még egy percre a fejlődésben visszamaradt fürdőszobánkba. Helyesebben: megtiszteli jelenlétével.
Mindent egybevetve jó, hogy itt járt nálunk. Utánaolvasok majd ezeknek a hőszivattyúknak. Ki tudja, milyen telek jönnek…

Aktuális információ: mára kissé bekeményített a tél. Legalábbis itt, a Velencei tó partján. Rezsirémület? Azért se!