Nagy élet

Elment Gina Lollobrigida, 95 évesen. Világsztár volt. Intézmény. Fogalom. Milyen furcsa, így, múlt időben beszélni róla, és gondolni arra, hogy így lesz ez mostantól, az idők végezetéig. De vajon emlegetik-e még akkor? Az idők végezetén. Egyáltalán, mikor jön el, mennyi időnk van még addig? Kétezer év? Ezer? Vagy csak harminc?

Gina Lollobrigida… Nagy élet, hosszú élet, sok történés, sok állomás. Ilyen volt 1987-ben a hatvanadik születésnapja. Ennek apropóján írtam én akkor egy szösszenetet a boldog emlékezetű Vasárnapi Híreknek, Lollo 60 címmel. Előkerestem:

Már megint két kerek évforduló, amely megihleti az írógépes embert: százéves a pesti villamos és hatvanéves Gina Lollobrigida. Mindkét ünnepelt csodálatom tárgya volt egykor, előbbi kicsit előbb, későbbi kevéssel később. A villamoshoz aztán életem során többször is volt szerencsém, Lollónak viszont mind ez idáig nem volt szerencséje hozzám.

Az isteni Gina most a jó borhoz hasonlítja magát, amely egyre csak érik, jobb lesz az évek múlásával. Savanyú a szőlő, mondhatják erre egyesek, szó, ami szó, e megállapítás sem esik túl távol a borászattól…

A százesztendős villamos a maga szerény módján nem nyilatkozott semmit a centenárium alkalmából, s ha emlékezetem nem csal, kereken negyven éve sem kommentálta azt, hogy kereken hatvanéves, gyanítom egyébként, negyven éve Lollo sem az óborral példálódzott, de hát fiatalság bolondság.

Volt idő egyébként, amikor azt gondoltam, hogy a pesti tuja tán az irigységtől sárga, Gina pompázatos vonalait a magáénál talán többre tartja, nem mondom, lehetett is ebben némi igaza, már csak azért is, mert egy időben komolyan fontolgatták, hogy visszafejlesztik, s Lollóval kapcsolatban ez bizony soha nem merült fel. Azután, persze, a villamosközlekedés ismét zöld lámpát kapott, rájöttek: gyors, kényelmes, nem sanyargatja a környezetet, az emberek szeretik, tehát semmi, de semmi oka az irigységre, vagyis egyszerűen csak azért sárga, mert így szép.

S ha már a szépségről esett szó, térjünk vissza egy pillanatra az örök ideál Lollóhoz, lelkesen, ahogy illik, megérdemli, hisz ma is kitűnő formának örvend, s csöppet sem látszik meg rajta, hogy a pesti villamos kereken százéves.

(münz)

Múzsám volt tehát, itt a bizonyíték, megihletett. Nem gondoltam, hogyan gondolhattam volna, hogy valaha is itt hagy bennünket.