E címmel jelent meg ma egy írásom a Meglepetés című színes női heti magazinban. (Az utolsó poént, saját hozzájárulásom mellett, magamtól kölcsönöztem.)
Íme:
Valahogy szóba kerül köztünk ez a téma. Mármint a gyorstalpalás. Bizony – mesélem a feleségemnek –, az én gyerekkoromban még megtalpalták a cipőket. Kérdezi, miért. (Nejem ugyanis fiatalabb, mint én, ugyan nem annyival, mint szeretném, de a cipőtalpalás szempontjából ez abszolút mindegy. Akkoriban, amikor ő volt gyerek, már kevesebb cipőt talpaltak.)
Elmagyarázom neki: spórolni lehetett a talpalással Olcsóbb volt, mintha új cipőt vásárolnánk. És gyorsan is ment, jó esetben meg is várhattuk a suszternél, ám ha mégsem, másnapra-harmadnapra mindenképpen új talpat kapott a lábbelim.
„Persze, mert már akkor sem tudtál vigyázni a cipődre. Jellemző…” – néz rám életem párja. Abban leli örömét, hogy feszt kritizál engem. Napi program.
Elengedem a fülem mellett. Már csak azért is, mert hirtelen eszembe ötlenek, gyerekkorom nagy téli korcsolyázásai. Alföldi városomban az egyik malomtó fenékig befagyott olykor. (Akkoriban telek is voltak, havasak, igaziak.) Mi egy speciális kulccsal rögzíthettük cipőinkhez az akkori, csatolós korcsolyákat, ám néha oly erősen kapaszkodtak a szegény talpakba, hogy képesek voltak letépni őket a lábbelik felső részéről. Szülői mosolyszünet aznap, indulás a suszterhez másnap.
Egy csekélyke kanyar: hála vitathatatlan pedagógiai készségeimnek, barátaimat már azelőtt tanítottam korizni, mielőtt még a saját lábamon korcsolya lett volna. Mindjárt el is dicsekszem ezzel. „Gyanítom, nélküled hamarabb megtanultak volna” – biggyeszt feleségem. Szerintem nem csupán gyanítja, biztos is ebben. Igaza lehet.
Nos, akkor vissza a kályhához! „A gyorstalpalás tehát: olcsón, jót, gyorsan. Új talpat a régi cipőnek! Ez már a múlté. Vagy ki tudja… Meglehet, a jövőé is? Újra? Egy cipőben járunk jövedelmileg” – elmélkedem hangosan. „Már megint fested az ördögöt a falra!” – figyelmeztet nőm, de látom, ott a bogár a fülében.
Akárhogy is, a gyorstalpalás kifejezés már örökre velünk marad. Használjuk nem egyszer, nem kétszer arra az esetre, amikor viszonylag gyorsan kell megtanítani minket valamire. Szerencsére se szeri, se száma a hasznos OKJ tanfolyamoknak. Válhat belőlünk asztalostól virágkötőig minden. Bizony, sokan kezdünk B-tervbe, vágunk új életbe, részint kalandvágyból, részint boldogító felmondások miatt. „További munkasikereket kívánunk!” – ki ne ismerné e szívhez szóló, sztereotip búcsúmondatot? A majdani munkasikerekhez viszont munka, ahhoz meg tudás szükségeltetik. Minél alaposabb. És minél hamarabb, lehetőleg.
Csak hát a vadhajtások… Váratlan és ritka egyetértésben, egymás szavába vágva, soroljuk az ilyen rapidkurzusokat. Sok van belőlük, hirdetik is őket rendesen. És hát melyikünk ne örülne annak, hogy napok, sőt órák alatt megtanulhat egy-egy világnyelvet, ripsz-ropsz elsajátíthatja a gyorsolvasást, vagy a gyorsfelejtést, különös tekintettel mindennemű szerelemkárra, háromszor két óra alatt pedig azt, hogy önbizalmát miként turbózhatja fel az egekbe.
Egyetértünk kivételesen abban is, kész szerencse, hogy még nem gyűrűzött be hozzánk például a búvár-pizzafutárkodás Floridából, a strucc-dajkaság Dél-Afrikából. Viszont tán nem ártana, ha amszterdami mintára nekünk is lenne néhány biciklihalászunk. És kimondottan szükségünk volna néhány hivatásos bocsánatkérőre (made in Japán), kedves kuriózumként pedig egy-két Panda-bolyhozóra (made in Kína).
Végül megegyezünk, hogy az itthoni csodatevő gyorskurzusok többsége teljeséggel hidegen hagy minket.
Csakhogy engem egy „Hastánctanulás a gondolat sebességével” típusú gyorsokítás kifejezetten érdekelne. Elképzelem, belevágnék titokban, és, lássunk csodát, már a jövő hét valamelyik keddjén, vacsora után (esetleg helyett) az este fénypontjaként, erotikus táncot lejthetnék nejemnek.
Ám aztán, józan megfontolásból, leteszek erről. – Mit művelsz, te szerencsétlen?! – szólna rám tisztán érthetően, anélkül, hogy milliméternyit is mozdulna a szája. Pontosan úgy, ahogy időközben egy príma hasbeszélő kurzuson stikában megtanulta.