Fenti címmel, még július végén jelent meg írásom a Meglepetés magazinban.
Íme:
Egy nő, egy férfi, két kutya. Fasor, nyárelő, estébe hajló késődélután.
A nő, egy bizonyos Hajnalka, fiatal, szemre huszonéves, a flexipóráz másik végén Cavalier King Charles spánielje, bundája fajtájához illően selymes, dús, színe fehér-gesztenyebarna. Kedves-játékos, teszi ezt elragadó eleganciával. Nem hiába Princesz a neve.
A férfi szintén a kutyáját sétáltatja. Őt magát Ernőnek hívják, a Princessznél jócskán idősebb négylábúja pedig a Hecsedli névre hallgat. Ha Mátyás király koráig visszavezetné családfáját, egyetlen fajkutyát sem találna köztük. De nem is kalandozik ő a messzi múltba, él a jelennek, a legnagyobb teljességgel. A jelen pedig egyedül Princesz a számára. A kezét is megkérné, de hát a kutyáknak ugyebár négy lába van, és abból minimum kettőt kell megkérni a happy endhez…
Ernő túl van már első fiatalságán. Sokszorosan. Jó ideje. A vonatokon a kalauzok, meglátva őt, máris int, köszöni szépen, a kedvesebbje még jó egészséget is kíván hozzá. Többnyire jólesik Ernőnek e gesztus, hacsak valami más okból nincs éppen rosszkedve.
Hát mostanában szó sincs erről, hála Hajnalkának. Akárcsak a kutyája, Ernő is élénken él a jelennek. Kivirágzott valósággal. Tapasztalja is: a „Jó egészséget!” gesztusok száma erősen lefelé tendál mostanában.
Ráfér, egyre kevesebb a sikere a hölgyeknél újabban. Nem volt ez mindig így. A lányok, asszonyok szép számmal mutattak érdeklődést iránta, e figyelem mélysége és mértéke természetesen változó volt, maradjunk annyiban, hogy fiatalabb éveiben gyakorta célba ért Ernő. Persze nem annyiszor, ahányszor ő, önjelölt Casanovaként, szerette volna. Ugyanis úgy érezte, közte és a teljes nőtársadalom között működik, sőt valósággal tombol a kémia. Kölcsönösen. Fiatalság, bolondság…
De meddig tart a bolond ifjúság? Kinek eddig, kinek addig. Ernő speciel az örökifjak közé sorolta magát, még ötven fölött, sőt hatvanon túl is, mígnem aztán egy amúgy szép tavaszi délutánon egy órányi különbséggel két húszévesforma lány akarta átadni a helyét a körúti villamoson. A helyét! Neki!
Az ember azt hinné, Ernő megértette ebből az idők szavát, ám őt nem ilyen fából faragták. Dacot szült benne ez a két (bal)eset, és kemény elhatározást, hogy ő bizony megmutatja majd az egész világnak, kiféle, miféle férfi, hódítani fog egész a haláláig. Amit meg, mármint a halált, fényévnyi messzeségben hitte.
Ekkortájt ismerkedett meg a fiatal, csinos Hajnalkával, akivel a kutyáik révén beszélőviszonyba kerültek. Viszony ez közöttük, konstatálta mindjárt Ernő, beszélő, nem beszélő, tökéletesen mindegy, valamennyi viszony a szavakkal kezdődik. A korkülönbség pedig a legkevésbé sem zavarta, lám, Princesz és Hecsedli is milyen jól kijönnek.
Hajnalka naiv volt, gyanútlan, nagyokat kacagott Ernő poénjain, aki konstatálta, halad a hódításban.
Nem, dehogy is tört ő ajtóstul a házba. Mindazonáltal biztató lángocskákat vélt fellobbanni a lány szemében, dehogy csak vélte, határozottan látta őket, ékes bizonyságául annak, hogy Hajnalka képtelen ellenállni az ő mágikus varázsának.
Pár hét után végre Ernő elérkezettnek látta az időt a csúcstámadásra, kezdetben kétértelmű célzások bevetését tervezte, hogy kisvártatva az egyértelműekre térhessen.
Kapóra jött neki, hogy Hajnalka, aki egy multinál gályázott, elpanaszolta (eldicsekedte?), hogy két napja újra későig dolgozott, már teljes sötétben ért haza, és Princesz fergeteges örömrohammal fogadta. „Képzelje, lerohant valósággal” – nevetett a lány.
„Meg tudom érteni” – kapott az alkalmon Ernő. Majd, amikor látta, Hajnalka nem érti a célzást, még hozzátette: „Szívesen lettem volna a helyében.”
Ekkor esett le a tantusz lánynak. Kapcsolt végre, és rögvest sürgős dolga támadt: „Minden jót, Ernő bácsi” – mondta búcsúzásul, a bácsi-nak különös hangsúlyt adva.
A másik meg ott állt leforrázva. Kosarat kapott. Ő! Hihetetlen!
Így esett. Princesz és Hecsedli pedig azóta sem érti, újabban miért nem találkozhatnak.
