Fenti címmel jelent meg alábbi írásom szeptember 15-én a Meglepetés magazinban.
Íme:
„Az élet írta”. Rovatunk címe ez, itt, lapunkban. „Az életem írta” – ezúttal így pontosabb lenne. Szeptemberre lapoztunk nemrég a naptárban. Kerek számú születésnapom, karnyújtásnyira. Nagy utazás… ahogyan Bereményi Géza írta dalszövegében.
Útitársaim, akik korábban megfordultak már egyik kötetemben. Nem tegnap volt, bizony. Emlékezetem emberei… Mulatságos… A memóriám jelen állapotában? („Mi is volt, ami az előbb kiesett a
fejemből?”) És mind sűrűbben bújócskáznak velem a nevek. (Ők bújnak.)
Hangok, illatok, ízek, érintések, nos, rájuk máig pontosan emlékszem. Ajtónyikordulás Törökszentmiklóson, kabócakoncert Korčula szigetén. Birsalma és szegfűszeg illata gyerekkoromból, Nagymamám paprikás krumplija, melasz, háború után – igen. Függönyök csöndje, pincék hűvöse, padlások pora. Tarló szúrása mezítelen talpamon, Anyám keze lázas homlokomon – igen.
De emberek az emlékezetemben? Ők hogyan? Bennem élnek, útitársaim életünk vonatján, hajóján, mindahányan, ha még köztünk járnak, ha már nincsenek is.
Szilágyi doktor bácsi, ünnepnapokon, fehér köpeny nélkül, hegedűvel. Kemény kézfogású férfi a szerelőbrigádból, házához invitál, hogy szépséges szőlőtőkéit („hamburgi muskotály!”) büszkén megmutassa. Arcát napfényben fürdető lány, ebédszünetben, a malom irodaépületének tetején. Pali bácsi és Ilonka néni a második szomszédból. Az idős kisbíró, kalapban, orrán okuláré, az utcasarkon dobszóval kér figyelmet („Közhírré tétetik…”). Katedrán állók. Etelka néni, nemcsak algebrából, emberségből is példát ad, Gyuszi bácsi, szaltózni tanít, és ördöngösen cselez a vasárnapi meccseken, a Fáklya
színeiben. Csontos tanár úr, halk szavú, drága osztályfőnököm, Szolnokon. Kollégák. Egyikük egy alföldi kis tanyáról mesélszerelmes szavakkal, nagyszüleiről, akik valaha ott éltek, másikuk Zalából, nyugdíjas iskolaigazgató édesapjáról, akitől házánál egykori tanítványa egy ízben ezt kérdezte a tetőjavítás magasából: „Mennyi is a maga fizetése, igazgató bácsi?”. Kacér asszony, cseresznyével kínál egy vasúti kupéban. Skót férfiú, már egy másik vonaton, úton Londonból Edinburgh-ba, meséli, ott volt hajdan a 6:3-on, a Wembley stadionban („Puszkász! Nyertem egy palack pezsgőt, a magyarok győzelmére fogadtam”). Fütyörésző fiatal férfi Máramarossziget után, az Iza völgyében a költő megénekelte „szitakötő szárnyán elzúgó dombok” között – nyolc napon, kétezer kilométeren negyven emberélet a buszvolánt tartó kezében. És az idegenvezetőnk, Piroska, amint Székelyudvarhelyt elcsuklik a hangja, egykori alma matere, a tanítóképző láttán, A kanadai lány, sok-sok éve, Bécsben („Gondold meg, ne menj vissza, maradj énvelem…”), Katonás gyezsurnaja a Moszkva-Leningrád expresszen („Fűtés? Szó nem lehet róla, a
miniszter elvtárs még nem rendelte el”). Századosunk a Mátra alján, a harckocsizóknál („Igazuk van, emberek, az egyik zöme leadta az eltávozási papírját, de a másik zöme még nem”). Jeles író, aki nevemet hallván felpillant rám dedikálás közben a Blaha Lujza téren („Maga írogat? Már loptam is magától.”). És barátok, gyerekkoriak, későbbiek. Enyéim, akik fölneveltek, ott a régi házban, és aMostaniak, akik ma is folyvást nevelgetnek. Tanítványaim, majd már tanárkollégák is a Műegyetemen, utóbb pedig a különféle szerkesztőségbéliek, egészen mostanáig.
Szerelmeim, vágybéliek és vágyviszonzók, fehér babáim, ahogyan Cseh Tamás is énekelte: „Éltek-e még, régi lányok, vagy alusztok már, vagy alusztok már?…”
Emberek, embereim. Útitársaim. Híresek és hírnélküliek, közeliek és távoliak, vidámak és búval béleltek, tehetősek és szűkölködők, együttérzők és közönyösek, bezárkózók és kitárulkozók. Szemvillanásra látottak, és társak, hosszú vizeken. Egy éles kontúr, egy sziluett, egy kézszorítás, egy mosoly, egy sóhaj, egy másik fej nyoma, reggel a párnámon.
Emberek. Bennlakók emlékezetemben. Szívemben.
Jöhetsz hát, születésnap! Te jubileumi! Megrendülten gratulálok majd magamnak.
