Fenti címmel augusztus közepén jelent meg ez az írásom, a Meglepetés magazinban.
Íme, az írás:
Jó harminc éve már, egy szelídnek látszó, nyáreleji délelőttön kezdődött. Nem tűzött még erősen, de már dédelgetett a nap, no, gondoltam, milyen szép az élet, ám abban a minutumban fájdalmat éreztem a térdemben. Nem tartott tovább tíz másodpercnél. Ezután napokig semmi, majd egyszer csak összehívott minket a főszerkesztőnk, és amint méltóságteljesen, ám hanyatt- homlok rohantam a szobájába, puff: ismét jelentkezett a fájás. Átvillant az agyamon, ennek fele sem tréfa, aztán kiderült, a másik fele sem az, mert rossz hírrel várt ránk: áthelyezik őt egy másik laphoz, jön utána egy új főnök, s reméli, persze nem kívánja, hogy visszasírjuk majd. Dehogy is kívánna rosszat nekünk, csak jót mondhat rólunk, szép emlékeket visz magával, és szeretné, ha mi is így lennénk ezzel.
Igaza lett, visszasírtuk… Emiatt aztán nagy jövés-menés támadt a szerkesztőségben, mondhatni minden megváltozott, egyedül a térdfájásom maradt. Sőt, fokozódott. Egy ízben például, amikor elejtettem a golyóstollamat s leguggoltam érte, nehezen tudtam fölállni. Végül sikerült. Nagy lelkesen beszámoltam életem párjának e sikeremről, ám ő csak legyintett és kesergett, hogy már megint közbejött valami, élete nagy vágya, hogy egyszer megmásszuk a Himaláját, és tessék, újra csak nem számíthat rám … Ekkor emlékeztettem, egy korábbi gesztusomra, miszerint hajdan őt választottam feleségemül. Ám, ahelyett, hogy visszamenőleg is meghatódott volna, nem beszélt velem három álló hétig. Csoda-e hát, ha állandósult a térdfájásom?
Szerencsémre kollégáim, régiek, újabbak a szerkesztőségben, behatóan foglalkoztak a problémámmal. Véleményük megoszlott: megrándult a térdem, kilazult valami, kereszthuzatot kaptam… Semmiség, de bele lehet halni. Többen javasolták, forduljak orvoshoz, mások, a viccesebbek, ezt fölöslegesnek vélték, utalva hátralévő éveim csekélyke számára. Egyikük viszont kifejezetten biztatott, mondván, unokahúga térde meggyógyult nemrég – a gondos kezelés ellenére! Végül elmentem orvoshoz. Azt kérdezte, érzek-e fájdalmat, ha mozgatja a térdem, mondtam, még nem, mert egészen idáig direkt a másik fájt. Úgy tetszett, a dokinak nincs humorérzéke, azonnal el is irányított a konkurenciához. Nos, ő azt tudakolta, mi a panaszom, mondtam, kevés a fizetésem, ja és fáj a térdem is, jelesül akkor, ha guggolok, olyankor szúró fájdalmat érzek. Erre azt tanácsolta, ne guggoljak. Itt tartottunk, mármint én meg szegény térdem. Próbáltam őt borogatni, kentem propoliszos kenőccsel, masszíroztam, erre kissé elszíneződött, ettől megijedtem, majd mindjárt megnyugodtam, hiszen életjel ez is. Kíméltem, erőltettem, ráolvastam, ezután – liften – fölmentem egy harmadik orvoshoz, aki azt mondta, guggoljak csak bátran, viszont hagyjak föl a sziesztázással.
Már akkortájt is mentek a tévében vitaműsorok a hazai egészségügyről. Néztem őket, mindet, és hogy hogy nem, ez jót tett a térdemnek, amely átmeneti visszaesések után hirtelen meggyógyult. Ennek örülnöm kellett volna, de képtelen voltam rá. Fájt ugyanis, hogy újabban a kutya sem törődik velem. Igaz, a kollégák eleinte még kedvesen mondogatták: hát ezt is megúsztad, öregem, piszok nagy mázlista vagy, de aztán már semmi. Mindahányan az olvasószerkesztőnk teniszkönyökével kezdtünk foglalkozni. A diagnózis szótöbbséggel született, nemkülönben a gyógymód mikéntje: két naponta kentük a kérdéses könyököt vietnami balzsammal, ám egyre romlott a helyzet. Természetesen csak ővele törődött mindenki, bennem meg sajgott a saját térdfájásom emléke, a korábbi közsajnálat, szolidaritás legteljesebb hiánya. Elsősorban az nyugtalanított, hogy nem tudom mim nem fáj, hol nem fáj, mért nem fáj, és meddig tart még ez az egész. Már-már kezdtem föladni, amikor szűk félévre, őrült örömömre, újra kezdett fájni a térdem. Máig ezt teszi, immáron mindkettő, kitartóan. Valahai derék kollégáimmal – nyugdíjasok ők is – telefonon tartjuk a kapcsolatot. Van mit gyógyítgatnunk.
