Időutazás

Fenti címmel jelent meg nemrég legújabb írásom a Meglepetés magazinban. Íme:

Ülök a vonaton, utazom múltból jelenbe. Majd ismét a múltba. Százhúsz kilométer, úgy tíz állomásnyi út, két óra mindössze. Másfelől viszont ötven év. Milyen furcsa. Időutazás ez, nem kétséges. Így alakult, nem terveztem. Alig tíz perce még, hogy újra gyerekkoromban jártam. A tanító néninél, aki egy hajdani új tanév nyitányán egyszer csak megjelent az iskolánkban. Szép volt, mosolygós, gyakorló éves, már csak esztendőnyire a diplomától. Szerelmesek lettünk belé, mi, hatodikosok, kivétel nélkül az egykori fiúosztályban – az iskola már koedukált volt, az osztályok akkortájt még nem. A tanító nénit nevezzük Idának, már csak azért is, mert valóban ez a neve. Mindegyikünket levett a lábáról. Nemcsak bennünket, reménybeli férfijelölteket, de másokat is a suliban, pedellustól igazgatóig, sőt, korra, nemre tekintet nélkül a teljes tantestületet. Iduka jött, látott és hódított. Ma azt mondanánk, bezsebelt minden lájkot.

Szóval nála jártam még az imént, őt látogattam meg most, felbukkanása után jó ötven évvel. Magánügy, nem részletezem, legyen elég annyi, hogy az idők során jó barátok lettünk mi ketten. Nyolcvannyolc éves ma már, de még épp olyan szép, mint egykor, épp olyan hódító, és finom linzerrel várt, kifejezetten nekem sütötte. Hát kell ennél több?

Nos, kell. Vágyakozni kezdek, visszamenőleg, immár e Nyugatiba tartó vonaton, amelyre alig öt perce szálltam. És ekkor kezdődött ez az én időutazásom. Alig csak elindul a szerelvény, a valahai Pusztaszúri megállóhely magasságában arra gondolok, menyire jó volna, ha nem is sokkal, de három évvel fiatalabb lehetnék, mert ha három évvel később születek, akkor az a kiváltságos szerencse ér, hogy a negyedik osztályos tanító nénimet, Idukának hívják. Istenem, milyen jó lett volna!

Aztán Szajolba érvén, már vérszemet kapok, és az jár a fejemben, ha ezt a háromévnyi fiatalítást sikerülne elintéznem, vajon miért ne lehetnék fiatalabb akár tíz évvel? Tudniillik ekkor is Iduka lehetett volna a tanító nénim. Ráadásul, ha tíz évvel fiatalabb lennék, a térdeim sem fájnának oly nagyon, mint most. De visz tovább a vonat, és folytatódik ez az időutazás is. Szolnokon már – én telhetetlen! – húsz évvel szeretnék fiatalabb lenni. Még ez is beleférne abba a keretbe, hogy Iduka legyen az én tanító nénim, ott, Törökszentmiklóson, a Petőfi úti iskolában. Ráadásul, ha húsz évvel valóban fiatalabb lennék, akkor vígan rúghatnám még ma is a labdát a barátaimmal, hetente három alkalommal, ahogy ezt oly sokáig tettem. A vonat pedig rendületlenül halad tovább. Mire Ceglédre ér, utánaszámolok, hogy akár még 35 évvel fiatalabb is lehetnék, és ez valósággal felvillanyoz. Ugyanis ez lenne a legutolsó esély-pillanat, amikor ő, éppen a nyugdíjba menetele előtt, még a tanító nénim lehetett volna. Igaz, akkor már nem a negyedikeseket tanította, hanem az első osztályos kisebbeket. Tehát, ha 35 évvel lennék fiatalabb, örömködöm, akkor az időközben megőszült Iduka néni első osztályos kisdiákja lettem volna. Ő tanított volna olvasni, meg írni is. (Ennek feltehetőleg számos olvasóm örülne…) És hát, ha 35 évvel fiatalabb lennék, extra hozadékként talán már udvarolgatnék is újra. Ez aztán odáig fajul elszabadult képzeletemben, hogy a szorgosan jövő-menő, jegyeket kérő és kezelő, negyven év körüli bajszos férfiember kalauzt, egy fiatal, csinos kalauznőnek vizionálom. És hát úgy gondolatban rámosolygok, ő pedig kacéran visszamosolyog, szóval működik a dolog. Azután jönnek sorban az állomások, és maradok ennél a többszörösen is csábító 35 évnél. Átszaladunk Monoron, Üllőn, Vecsésen, megállunk Ferihegyen, Kőbánya-Kispesten, Zuglóban, ám amikor a vonat – illendő késéssel – becammog a Nyugati csarnokába, mindjárt a leszállásnál, a térdeim figyelmeztetnek engem a valóságos életkoromra.

Rosszul érint. Teljes egy percig. Mert rám mosolyog valaki, még ott a csarnokban, ahogy a körút felé tartok. Kalauznő, fiatal, kacér. Nincs minden veszve.