Ez már valóban sok! Végképp az! – szörnyülködöm. De vajon tényleg ez volna a vége? Itt volna a vége? Odaértem?
Ne ess pánikba! Az nem segít – nyugtatom magam. – Lehet, hogy csak a hidegfront. A rossz csillagállás. Csupán a körülmények egyszeri, halmozott, szerencsétlen összejátszása.
Hiszem is, nem is.
De mi történt valójában?
Kezdődött azzal, hogy tegnap a blogomba szánt legutóbbi, már-már elkészült szövegben néhány javítást eszközöltem. Nem nagy ügy, mindennapos dolog. Utána az illusztrációkkal foglalkoztam. (Két pillanatfelvétel a megidézett videóból, a beszélgetőtársakról.) Amikor megvoltam vele, a késznek remélt-vélt bejegyzést átküldtem Környei Tibor barátomnak, hogy tegye majd föl az oldalra. (Nélküle ez a blog nem létezne.)
Az ördög nem alszik, ezért utólag még ellenőriztem a szöveget. Kiderült, a korábbi változtatások szőrén-szálán eltűntek belőle. Elmulasztottam a mentést, kezdhettem elölről. Írtam Tibornak, elnézését és türelmét kértem, amíg a köddé vált javításokat ismét elvégzem. Megértő volt, mint mindig.
Idővel ismét előállt a valóban végleges szöveg. Újabb levél Tibornak, küldöm. E-mail útra kél, most meg a lényeg nélkül. Csatolni elfelejtettem… Újabb levél, újabb bocsánatkérés. Angyali türelem, prolongálva. Most csatolom, elmegy. Az alvászavaros ördögtől rettegve azért ismételten ellenőrzöm az immár kész, elpostázott posztot Nem hiába. Ezúttal azt veszem észre, hogy egy korábbi, de elvetett illusztrációt nem kukáztam ki belőle.
Nosza! Újabb levél Tibornak, SOS jeligével: „Szia! Borzalmas napom van… A jó szöveggel átküldött bejegyzésben ott ragadt egy korábbi, kép. Ugye legalább te figyelsz rá, nehogy ott maradjon?!”
A válasz: „Ne ijesztgess az SOS-sel… tudom, hogy csak tesztelni akartál…”
Viszontválasz: „Nagyvonalú vagy, Tibor. Nem teszt, ennyire szétszórt voltam. Ígérd meg, hogy szólsz, ha valamikor is megtapasztalod teljes elhülyülésemet!”
Személyes válasz a szigorúan személyes kérésre: „Szerintem ifjabb és kompetensebb személyt keress erre a feladatra, mert ezen a téren én is esélyes versenyző vagyok, aki előtted is könnyen célba érhet.” (Tibor jócskán fiatalabb nálam.)
Folytatás, immár telefonon. És egyetértés: kölcsönösen közöljük majd a másikkal, ha itt lesz az ideje. Most már csak abban reménykedhetünk, hogy nem egyszerre jön el kettőnk végső elbutulása. Ha mégis, akkor minél később.
