Mindig tanul az ember. Ékes bizonyságául ennek, mint már annyiszor, újra ez történt velem. Egy könyvismertetést hallgatva, szinte véletlenül tudtam meg, hogy én nemcsak felnőttként, de már kisiskolás koromban is tallóztam. Buzgón, szívesen, Isten szabad ege alatt, jobbára erős napsütésben, s ami a legfontosabb, családi körben.
Eleddig azt hittem, amikor tallózom, anyagot gyűjtök egy-egy írásomhoz, keresgélek, lapozgatok, jegyzetelek. Ennyi. Most viszont, az említett könyvismertetés során megtudhattam, milyen más cselekvésre is utal a tallózás szó. Sőt, erre a másik munkára született meg, ez tehát az eredete. Az aratás után tarlón maradt kalászok összegyűjtését nevezték el tallózásnak. Kíváncsivá tett, keresgéltem (tallóztam…), a bibliai időkig jutottam. A mózesi törvényig, amely úgy rendelkezett, hogy a tehetősebbek ne arassák le a szántóföldjük szélét, ne szedjék le az utolsó szemig az olajbogyót vagy szőlőt, hogy jusson belőlük a szegényeknek, a keserves sorsúaknak, a bevándorlóknak az árváknak és özvegyeknek. Tallózhassanak.
Ilyen alapon tallóztam hát én is Törökszentmiklóson, hadiárvaként, anyukámmal, aki hadiözvegy volt, és idős nagymamámmal. Így éltünk, mi hárman, együtt. És tallóztunk, anélkül, hogy ezt a szót ismertük volna. Az aratás utáni kalászgyűjtést mindig „szedegetésként” emlegettük. Jól jött a kevéske pénz is, amit hozott nekünk a konyhára. Ez volt hát az én gyerekkori tallózásom. Leírom újra: lelkesen, szabad ég alatt, tűző napon, családi körben.
Drága Anya, Mamikám, de tallóznék veletek, újra…
