Kínoz a kánikula. Harmincöt fok, árnyékban. HALHATATLANSÁG – Milan Kundera könyve. Képtelen vagyok letenni.
„Bizonyos ideig a halált túl messzinek érezzük ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. A halál számunkra nem látott és láthatatlan. Ez életünk első, boldog korszaka.”
„Hanem aztán egyszer csak látni kezdjük magunk előtt a halált, és többé nem tudunk szabadulni a gondolatától. Velünk van.”
„Az életnek e második szakaszát, amikor az ember képtelen levenni szemét a halálról, követi még egy harmadik szakasz, a legrövidebb és legrejtélyesebb, amelyről keveset tudunk és keveset beszélünk. Az embernek fogytán az ereje, és lefegyverző fáradtság uralkodik el rajta. Fáradtság: békés híd, mely az élet partjáról a halál partjára visz. A halál már annyira közel van, hogy látványa unalmas lesz. Megint láthatatlanná és nem látottá válik.”
Szóval így. Fáradt vagyok. Lefegyverzett? Hol tartok? Harmadik szakasz? Vagy csak a kánikula…?