A mai Anyák napjára fenti címmel jelent meg írásom a Meglepetés magazinban. Késő bánat: annyi mindenről nem kérdeztem meg őt, elmulasztottam, s ma már nem pótolhatom ezt. Ebben az életben legalábbis. Reménykedem egy későbbi találkozásban.
Megkéstem azzal a magnófelvétellel. Nem pótolhatom, így maradok, boldogtalan csekélytudású, egyszer és mindenkorra. Ráadásul ez a „mindenkor” nekem már itt van, belátható közelségben. A fiam viszont, aki, hála az égnek, fiatal még, hiába szeretné majd hiteles forrásból megtudni, ki volt voltaképpen a nagyanyja. Az én anyám. Mit élt meg családja ötödik, legkisebb gyerekeként, örömöt, bánatot, majd ugyanezt később is, serdültségében, felnőttségében, szerelmesként, kérészéletnyi boldogságában, korai, élethosszig tartó özvegységében.
Nem, a fiam, hiába vágyna mindezekre, mivel megkéstem azzal a magnófelvétellel, ott, Agárdon, a bérelt nyaraló teraszán, kezemben a diktafonnal. „Beszélgessünk, Anya, az életedről! Kötetlenül, amiről csak akarsz, amennyit jónak látsz. Szabadságon vagyok, időm, mint a tenger.”
Rábólintott, örülni láttam, s ha gondolta volna is, nem kérdezte meg: „Miért, Kisfiam? Miért csak most, ily későn?”
Igen, éveket, tízéveket késtem. Hadiárva kamaszként úgymond a tapintat tartott vissza. Attól féltem, sebeket tépnék fel, ha a kelleténél többet kérdezném Apámról. Megismerkedésükről, egybekelésükről, majdan a boldogság szüntelen hiányáról. Jóval később pedig attól tartottam, emlékeztetném őt az elmúlásra, ha egy hangfelvétel ötletével hozakodnék elő, mondván, annak révén is őrizhetjük majd az emlékét.
Mára már belátom, tévedtem mindkétszer. Gyerekfejjel is, a tapintat dolgában, felnőtt éveimben pedig gondolt már ő, számolt sűrűn az elmúlással, hangfelvétel nélkül is.
Megfáradt addigra, mire végre sor került erre az agárdi délutánra. Lelassult, kereste a szavakat, felezte mondatait, nem ritkán be sem végezte őket. Messze nem volt már a régi, a biztos értékítéletű, a lényeglátó, a határozott, és megfakult sajátos humora. Ő volt még, de már nem volt ő.
Órányira sikerült a beszélgetésünk. Ekkor tudtam meg, hogy egy sarokházban élt gyerekként, mondta is, melyik két utca találkozásánál. Hogy az egyik felől állt be az udvarba a stráfkocsi, amely a tűzifát hozta, és a másik felé távozott, különben nehéz lett volna megfordulnia. „Eperfa állt az udvarban.” – említette, majd még elmondta ugyanezt, két ízben.
Két bátyja volt anyának Pali és Imre, ők még az elmúlt században születtek, vagyis az 1800-as évek végén. A két nővére, Rózsika, Ilonka is jóval ő előtte jött világra. Talán már nem is várták az érkezését. Édesapja férfiszabó volt, és alkalmazottjaival konfekciónadrágokat is készített, vitték vásárokba őket. Édesanyja kommandírozta (így mondta: kommandírozta) a héttagú családot.
Ezen a ponton megkért, pihenjünk keveset. Épp jókor, mert érkezett, csörömpölt, fújtatott a kukások hatalmas autója, az amúgy csöndes utcában. Ilyen sem volt – jegyezte meg – az ő gyerekkorában.
Majd, immár a pihenést követő folytatásban, rátért az iskolára, egy bizonyos Gárdonyi tanító bácsira, akinek legyen áldott az emléke. („Előttünk van észak, hátunk mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél.”)
Ő maga szorgalmas diák volt, egyike a jobbaknak, higgyem el, nem hencegni akar. A házi feladatait esténként petróleumlámpa fényénél írta, mostanában meg tévét néz, ugye, színeset! Csak ne volna mindenfelé az a sok borzalom… Szakértő volt ebben, a maga kétvilágháborús tapasztalatával.
„Becsületes ember volt az édesapád.” – apámról csak ennyit mondott, ám ezzel mindent elmondott róla. Igen, volt udvarlás, jártak a Lukács moziba, együtt csodálták, kéz a kézben, Csortost, Kabost, Karádyt és a fess Jávor Pált is. Mentek rendszeresen, barátokkal, a Tiszához. Összeházasodtak, mindkét család örömére. „Azután érkeztél te – folytatta –, és maradtál egyke, hiszen tudod.” Tudtam.
Vacsoraidő jött, abban maradtunk, folytatjuk rá egy hétre. Nem így történt, mert akkorra a munkám lett annyi, mint a tenger…
*
Kezem a számítógép klaviatúráján. Nézem, anyám kezét látom. És hallom a hangját: „Nem baj, kisfiam, ne edd magad azért a késésért.”
Kisfiam… Gyerek maradtam, máig szeretve.
