Üdv a klubban!

Írásom a Nők Lapja idei utolsó számából:

Zsókát régről ismerem. Még műegyetemi tanársegédként, mint szakértő, több ízben megfordultam egy kőbányai gépgyárban. Az akkor fiatalasszony Zsókával az üzem anyagvizsgáló laborjában találkoztam először, közös munkánk kapcsán. Rokonszenv és tisztelet volt közöttünk.

Aztán sok-sok évvel később, immár nőklapjásként, kaptam egy levelet a szerkesztőségben. Zsókától. Kérdezte, vajon én vagyok-e én, vagyis a mai András azonos-e a régivel. Válaszoltam: igen, tőlem telhetőleg. Azóta több-kevesebb gyakorisággal telefonálunk egymásnak. A hajdani rokonszenv, tisztelet vegyült némi haveri felhanggal.

Legutóbb éppen én hívtam őt.

– Mi újság, hogy vagy?

– Jó passzban – újságolta örömmel. – Képzeld, a mostani menyem tegnap értem jött, és autóval elvitt a régi menyemhez. Ott meg már várt az ő exférje, vagyis az én fiam, és az unokám, aki épp aznap volt szülinapos. Őt ünnepeltük, csuda jól éreztem magam.

– Jól emlékszem, hogy a régi menyednek is új férje van?

– A memóriád!

– Megkopott.

– Beszélsz butaságokat! Sokan örülnének, ha ennyi mindenre emlékeznének.

– Túlzás ez a „mindenre”! Amúgy meg annyira jó, ha a rossz dolgokra is emlékszik az ember?

– Nem jó, de hasznos lehet olykor. Sokszor.

– Legyen. Szóval újabban ismét van férje a régi menyednek…

– Így igaz. A Karcsi. Tünemény pasi. Mamának szólít. És tegeződünk.

– Még mitől tüneményes?

– Amikor legutóbb náluk jártam, épp kint ügyködött a kertben, a lehullott leveleket söpörte hatalmas halomba. Ekkorába!

– Nyilván mutatod, Zsóka. Bajos. Mert ugye, látni nem látom.

– Ez igaz. Dicsértem is mindjárt: mennyire munkás, szorgalmas ember. Az exmenyem nevetett: „Akkor megtartjuk, Anyuka?” Helyeseltem, lelkesedtem. Ebben maradtunk.

És éreztem a hangján, lelkesedik akkor is. Láttam szinte a mosolyát. Micsoda család! Békesség minden fronton. Szeretet. Így is lehet? Irigylésre méltó. Meg is irigyeltem, illendően. Viszont nehezen igazodtam el. A „régi menyemnek”, új férje van, a „mostani menyemnek” viszont autója, emellett ennek a „mostani menyemnek” is új férje van egy ideje, aki ugye nem más, mint Zsóka fia. De vajon melyik meny a most szülinapos unoka édesanyja? És mikor söpörte össze a leveleket ez a tüneményes új férj? Próbáltam rendet tenni a fejemben.

– Szóval a mostani menyed tegnap elvitt a régi menyedhez, a Lajcsi meg éppen leveleket söpört halomba.

– Nem Lajcsi! Karcsi. A levélsöprés pedig máskor volt, András! Korábban. Úgy négy hete. Érzem, nemigen tudsz követni…

– Jaj, dehogynem, Zsóka! A családodhoz pedig gratulálok. Megrendülten gratulálok.

Rá is játszottam kicsit: megbicsaklott a hangom.

– Örökké poénkodsz. Akár az egyik volt férjem.

Jó ég! Még ez is!

– Melyik?

– A második.

– Aki az unokád nagyapja…

– Tévedés. Az első férjem a nagypapa.

– Aki viszont sosem poénkodott. Nyilván nem volt humora.

– Ezt nem mondtam. Amúgy tényleg nem volt…

Ekkor jött el a pillanat, amikor megpendíthettem, bekerülhetnék-e ebbe a csudacsaládba?

– Elkéstél, Andrásom. Vagy ötven évet – közölte a rossz hírt nevetve. – Akkor kellett volna nyomulnod. Amikor megismerkedtünk.

– Hiszen foglalt voltál…

– Ez minálunk, láthatod, nem lett volna akadály.

Vigaszra szorulok, érezte.

– Ne lógasd az orrod! Meglehet, Kedves, rég elváltunk volna… És rosszul élnéd meg, ki tudja. Így viszont kültag még lehetsz a klubban. Igaz, egyszer sem váltál, ám humorod, ha nem is sok, neked is van.

– De Zsóka…

– Semmi de! Várunk szeretettel. Akár már most, a monstre szilveszteri bulinkba.

Örülök azóta is, szünet nélkül. Készülök. Ott leszek. Csak győzzem humorral…