Sir Alexander Chapman Ferguson – A világfutball legendája, a fantasztikus Manchester United trófeahalmozó menedzsere ma ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Játékosként sem volt utolsó. Nem ám! Több skót csapat góllövő csatáraként is sokan, sokszor ünnepelték. És nemrég, visszamenőleg, válogatott futballista is lett belőle.
A történet. 1967-ben egy világjáró meccssorozaton hét ízben is játszott a legjobb skót tizenegyben, 7 mérkőzésen 9 gólt szerzett, ám a labdarúgó szövetség azokat a találkozókat nem ismerte el hivatalos válogatott szereplésnek.
Utólag viszont, nyilván Sir Ferguson nagy-nagy örömére, közülük néhány összecsapást hivatalos válogatott mérkőzésnek ismert el. Így lett emberünk válogatott játékos majd nyolcvanéves korában. Ebben is világelső tehát. Sokmillió rajongója nagy boldogságára.

Magam is gratulálok neki. Egyúttal azért elmerengek: mi mindent, ki mindenkit érdemelnék meg én is, így visszamenőleg. Nézzük csak. Apukámat, akit nem ismerhettem (így nem lettem volna félárva). Egy vágyott balatoni nyaralást, alföldi kisfiúként (nem volt rá pénzünk). Érmes helyezést a megyei úttörő tornászbajnokságon (lemaradtam erről, mivel utolért egy megkésett bárányhimlő). Egy áhított csókot (mert más kapta).
Folytathatnám felnőttkorommal: liezonokat, elismeréseket: néhány elmaradt főnöki vállveregetést, még inkább fizetésemelést, az irodalmi Nobel-díjat, pardon, így őszidőn ez még utolérhet, egy szép szerelemmel karöltve.