Megyeszékhely belvárosa, sétálóutca. Üzletek, kirakatok sora. Iskolai tablók majd mindegyikben. Diákderű a fotókon, diákkomolyság. Tanártekintély. Az okítók felül, sorban, lejjebb lányok, fiúk, osztálykötelékben, okosak, szépek. Nem látni rajtuk, mi mindenen mentek át az utóbbi hónapokban. Zárt iskolakapuk, online-oktatás, bizonytalanság. Lesz-e érettségi? Szóbeli is, vagy csak írásban dől el minden?
Néznek rám az üveg mögül. Petra Vivien, Cintia Kinga, Szabina, Martin, Kevin, Rebeka, Kíra, Renáta, Jázmin, Nikolett, Martina, Roland, Daniella, Dominik… Érdekes korosztályi kontraszt: a T. Tanári Kar már-már egzotikus, ritka keresztnevekkel: Diána, Mária, Veronika, Erzsébet, Gabriella, Csilla, György, Mihály, István, Kálmán, Zoltán…
Erzsi nénik, Zoli bácsik, köszönjük. Martinák, Martinok, jó utat a – remélhetőleg covidmentes – életbe!
„Annyi arc ismerős… köszönünk egymásnak, és továbbmegyünk…”
Miért, miért nem, e képaláírás arra késztet, hogy visszarévedjek a távoli és a valamivel későbbi, de még mindig távoli múltba:
Fájdalom, nem ígérhetem meg, hogy egyszer-egyszer ne csapongjak, elrugaszkodva az éppen aktuális témától…