Fenti címmel ma jelent meg írásom, a Meglepetés magazin idei ünnepi, 51-52. heti számában. Sanyi bácsira, egy bizonyos mézes puszedlire, no meg boldogult fiatalságomra emlékezem benne. Ő akkor már nyugdíjasként serénykedett azon a műegyetemi tanszéken, ahol én tanársegédi minőségben tanítottam, jegyzetet írtam, vizsgáztattam, a nálam alig néhány évvel fiatalabb gépészmérnök hallgatók örömére – legalább is így remélem visszamenőleg…
Mostanában, így karácsony és szilveszter közeledtén, gyakran eszembe jut egy sokkal korábbi év vége. Fiatal voltam még, épphogy csak megszáradt a tinta a diplomámon. Tinta vagy nyomdafesték? Ki emlékszik már erre…
Amúgy, voltaképpen, teljesen mindegy. A lényeg az, hogy jócskán fiatalabb voltam, konkrétan huszonhárom éves. Vagy huszonnégy? Mi az, a máig megélt éveimhez képest! Nemrég, májusban vettem át a gyémántdiplomámat, az egyetem aulájában. Elrohant az élet. Hihetetlen. Egykori, a nálam tíz évvel fiatalabb tanítványaim is nyugdíjasok már, egyikük galambősz, másnak hajszálait pedig nem lenne nehéz megszámlálni. Ők is ott voltak, aranydiplomáikat vehették át a kar dékánjától. Ő pedig, mármint a szimpatikus dékán, még nem volt ezen a világon, amikor e hetven fölötti „gyerekek” hajdan elballagtak. („Isten véletek cimborák tovább, tovább, Ez út hazámba visszavisz, Filiszter leszek magam is. Tovább, tovább, tovább, Fel búcsúcsókra, cimborák!”)
Ez van… És akkor mit szóljak a magam korához?
De vissza ahhoz az ősrégi évvégéhez! Sanyi bácsihoz, akit akkortájt ismerhettem meg, amikor az egyetem, végzés után, megkínált egy tanársegédi állással, és1300 forintos havi fizetéssel. Boldog voltam, mellesleg szerelmes is éppen.
Sanyi bácsi már sok éve nem tanított a tanszéken. Mármint nem volt állományban, Nyugdíjasként viszont bejárt még, óraadóként, olykor helyettesíteni. Szeretnivaló, szeretni tudó embernek ismertük. Halkszavúnak, szerénynek. Körbe-körbe kínálta a közeli cukrászda messze földön híres mézes puszedlijét.
Megdöbbentett minket hirtelen halála. Két hete, sem volt még, amikor karácsony előtt bent járt, szokásához híven végig járta a fölszintet, az emeletet, sűrűn köszöngetett, minden szobába bekukkantott egy-két percre. „Éppen csak beugrottam – magyarázta –, a jövő évi munka végett, hogy miként legyen. Meg aztán áldott karácsonyt és élhető új esztendői kívánok, stramm udvarlókat az ifjú hölgyeknek.” Emellett, az elmaradhatatlan puszedli mellé, elővarázsolt még egy-két bókot a mellényzsebéből. Most, hogy többé nem jön, hiányozni fog – így éreztük.
Aznap még téma volt az öreg. Ki ismerte régebben, hogyan élt, milyen ember volt. Akadt, aki tudta, hogy egy híján ötven éve házasodtak össze a feleségével, az együttlétükből csak a négy esztendeig tartó hadifogság hiányzott. Két gyerekük született, fiú, lány, tőlük három unoka. „Emlékeztek, mindig megmutatta a legfrissebb fényképeket.” Egyikük, hatalmas sakktehetség, „Tudjátok, az a nagymester, most hirtelen nem ugrik be a neve, szóval Sanyi bácsi maga mondta, ott lesz a sakkolimpián a srác, és nem is utolsó táblásként”. Ő maga vasalt ingekben járt, nyakkendő nélkül soha nem láttuk. Az öltönye is kifogástalan volt, igaz, évről évre kopott, fényesedett, hiába, a nyugdíj annyi volt, amennyi. Lehúzott becsülettel több mint negyven évet, és még most is pontosan bejárt, ha esett, ha fújt, hetente kétszer. Dolgozott, hasznosan, példásan.
Az időközben már elindult vizsgaidőszak, és a küszöbön álló, szokásos karácsony előtti ajándékbeszerzés öröme-gondja aztán pontot tett az emlékezések végére. Rohant mindenki a dolgára. Professzorunk titkárságán két ív feküdt az asztalon. Az egyiken koszorúra, a másikon a szilveszteri előmulatságra gyűltek a forintok. Lassacskán mindkettő megtelt. A megajánlott pénz közös borítékba került.
Az esztendő utolsó előtti napján, a munkaidő legvégső óráinak egyikén, a titkárnőnk vízszintes vonalat húzott a számok alá, és összeadta őket. Papíron, hagyományos módon, még ilyen világ járta. A szilveszterre befolyt összeget kivette a borítékból. A maradék mellé cédula került, rajta egy név: „SANYI BÁCSI”. Magára kapta a kabátját, iparkodnia kellett, tarthatott tőle, fogytán a pezsgő a boltokban.
Ilyen volt hát e réges-régi esztendő vége. Ünneppel, pezsgővel, koszorúval. A mostani pedig? Nekem, máig is, Sanyi bácsival. Meg a puszedli és fiatalságom ízével, emlékével.
