Ma diabetológusnál jártam, kontrollon, hónapokkal ezelőtt fixáltuk le az időpontot. Vittem a szorgalmasan vezetett diabétesz naplómat, napok, vércukorértékek reggeli előtt és reggeli után másfél órával. Ahogy azt kell.
Az orvosom rendelőintézeti rendelésére mentem. Rendkívül rokonszenves ő, alapos, mindez jó humorral tetézve. Nagyszerű, ha már egyszer megvan ez a kis baj, legalább ilyen legyen a doktorunk. És hát az asszisztensnője!
Persze mindenekelőtt maszkot öltök, így lépek be az épületbe, első utam a kézfertőtlenítőhöz vezet, Aztán egy szigorú fehérköpenyes hölgy megméri, láztalan vagyok-e, rákérdez, megvolt-e a fertőtlenítés. A betegirányítónál se perc alatt végzek, irány az emelet, ott is a Diabetológia, várom, hogy szólítsanak.
És megtörténik. Az említett asszisztensnő az első stáció, hamar a keresztnevemre vált, látom a maszk fölött, mosolyog a szeme, nyugtázom: jó jel.
Ez felbátorít. „Kérem a kezét!” – mondja –, nyilván a vérnyomásomat szeretné megmérni. Mire én: „Rég nem kérték meg a kezemet…”
„Hát akkor most megtörtént” – reagál. Szó szót követ, úgy érzem, az a tisztességes, ha nem árulok zsákbamacskát, figyelmeztetem hát, meglehet rosszul járna velem. Ő meg játssza a bevállalóst, mondja, próba szerencse, emellett még biztat is, hogy egész jó a főztje – a férje szerint legalább is. Ezzel persze jelzi egyúttal, hogy momentán nem egészen partiképes.
Ezért-e, másért-e, vége a kis flörtünknek. A vérnyomásom egyébként 140/75, s elfogadható a pulzusom is. Mit tett velem ez az évődés, ilyenkor sokkal nagyobbak ezek az értékek. (Vajon mennyit mérne most saját magának?)
Aztán elkéri még a telefonszámomat, ám, miheztartás végett, sietve hozzáteszi, azért, hogy felhívhassanak, ha netán valamilyen akadály merülne föl a következő kontroll előtt.
Így hát némileg csalódottan, megyek tovább egy másik szobába, onnan juthatok majd magába a rendelőbe, ha szólít a doktor. Nyílik is hamar az ajtó, de még nem én következem. A kilépő férfi, jó ötvenes, viszont egyenesen hozzám lép, és kerek perec nekem szegezi a kérdést: „Van magának sarkantyúja?” „Sajnos nincs” – találom mondani első meglepetésemben. Ocsúdva aztán korrigálok: „Vagyis szerencsére.” Mármint, hogy nekem nincs sarkantyúm. „Mázlista! – mondja az én emberem –, mert sajnos nekem van.” És dől belőle a szó, a panasz, hogy mennyire fájdalmas egy ilyen sarkantyú, és magyarázza, a sarokcsont kinövéséről van szó. Aztán hirtelen kapja-fogja magát, s elrohan, tán nem is hallja már, hogy jobbulást kívánok.
Ez az a pillanat, amikor kétségeim támadnak: valóban diabetológiai rendelésen járok-e. Persze hamarosan kiderül, jó helyen vagyok. Az orvos odabent meggyőz erről. Végtére is ez áll a kezembe nyomott Ambuláns kezelőlapon: „CH háztartása továbbra is rendezett”.
Az élet szép. Odakint süt a nap. És még sarkantyúm sincsen…
