Fura helyzet. Buszra várok a vidéki kisváros vasútállomásán, pontosabban az állomásépület aszfaltút felőli oldalán, háttal a sínpároknak. Nemrég ment tovább a vonat, amellyel jöttem, most pedig már a helyi buszjáratot érkezését lesem, hogy nagyjából tíz megállót megtéve, az otthonomhoz közelebb vigyen majd.
Tűz a nap, meglehetősen melegem van, ráadásul rosszul aludtam éjjel, eleve fáradtan ébredtem, ilyenkor – mind gyakrabban – kétszer annyi idősnek érzem magam, mint amennyi valójában vagyok. Pedig e „valójában” is sok, egyedül az vigasztal, hogy ezt a „kétszer annyi-érzést” a valóságban soha nem lesz módom megismerni.
Ekkor hirtelen történik velem, valami. Varázsütésre megfiatalodom. Megszólít ugyanis egy nálam nyilvánvalóan jóval idősebb férfi. Évek terhétől meghajlott hát, barázdált arc, gyér haj – mindemellett élénk, égkék, majdhogynem mosolygó szemek. Kérdi, mikorra várható ez a busz, és pontosan merre vezet az útvonala. Mondom: még tizenkét percünk van az érkezésig. Kérdem: hová igyekszik. Válaszol, utcanevet hallok, ismerem, persze, hogy ismerem, alig száz méterre lakik tőlünk. Miért, hogy olyan, mintha most látnám először?
Kiderül hamarosan. Autóval járt egészen mostanáig, nem szorult rá, hogy ezt a buszjáratot használja. Nyolcvannyolc éves, meséli, a házorvosa nem járult már hozzá a jogosítványa meghosszabbításához. Szomorú. Épp két napja vitték el a kocsiját, a 14 éves, megkímélt Renault Cliót, kapott érte kétszázhetvenezer forintot. Jól járt vele az illető, nem kétséges.
És mondja, mondja, immár a buszon: négy éve ment el a felesége, ’95-ben jöttek ide, erdő mellett szeretett volna élni az asszony, építkeztek, nem bánták meg, jó életük volt. Hiányzik, kegyetlenül.
Együtt szállunk le. Baktat mellettem. Meséli, most a biztosítónál akadt valami dolga, tegnap a postára ment, kutya messze volt így, gyalogszerrel. Próbál valami elektromos robogóféleséget venni, ahhoz nincs szükség jogosítványra, úgy tudja. Én meg felvilágosítom: munkanapokon óránként jár ez a busz, elég megbízható, itt a háza közelében minden óra 23-kor tud fölszállni. Szombatonként, vasárnaponként ugyanekkor, de csak két óránként. Köszöni, hiszen, úgymond, most tanul járni – így autó nélkül.
Hazáig kísérem. Mutat a szomszéd sorházra. Új gazdája van, két éve. Nem tudja, hogy hívják. A gyerekek nevét ismeri, a kutyáikét is. A felnőttek? „Üdvözlöm,” „Üdvözlöm.” – ennyire futja csak nekik.
Kezet nyújt, Mondja a nevét. Mondom az enyémet. Nyitja a kaput, a hátát mutatja.
Nézem, követem. Látom magamat.
