Milla kutyám már kora reggel ünnepi farkcsóválással fogad. Lelke van, mutatja, hogy ma, András napon a szokottnál is jobban szeret, ráadásként vigasztal is a maga módján, hiszen gazdájának tegnap nagy csalódást okozott a Barca.
Sikere van.
Így hát mindketten mosolygósan indulunk a szokott reggeli sétánkra. (Nem tévedés, mindketten. Milla is mosolyog, meglehet, már éjszaka dupla jutalomfalatról álmodott.) Ekkor még nem sejtjük, hogy extra öröm ér minket hamarosan.
Lépegetünk, Milla tempójában, meg-megáll, nagyjából minden fűszálnál. Ha lassan is, azért haladunk az úttest szélén, szabályszerűen a forgalommal szemben. (Agárdon ritkák a járdák.) Alig néhány perc, s egy autó bukkan föl a kanyarból, közeledik a Páfrány utca felől. Átlagos méretű, átlagos korú, átlagos állagú. Fekete. Semmi különös. Hanem aztán! A sebessége! Eddig sem volt nagy, ám most egyre csak lassul, majd, amikor ideér, meg is áll teljesen. Ablak leeresztve. Mi lehet ez? Mi lesz ebből?
Férfi a volánnál, hölgy mellette. Házaspár, úgy ötvenesek. Hatvanasok, esetleg. Ismeretlennek tűnnek mindketten.
Mosolyog a férj. Megszólal: – Isten éltesse, Bandi bátyám!
Csodálkozom: – Köszönöm, jólesik, nagyon kedves… de honnan tudja, hogy András vagyok?
Mosoly, immár szélesebb: – Itt élünk. Nem…?
És gázt ad, tovább hajt a Vénusz tér irányába. Nézek utána, nézek Millára. Csodálkozik ő is.
– Na, Kiskutyám, ezennel agárdiak lettünk, véglegesen. Én tíz, te öt év után. Elmondhatjuk, befogadtak minket.
Fordulunk vissza, indulunk haza. Boldogabban, mint öt perce.
