Igen, sokan, sokszor sétálunk, sokféle okból, célból. Rutinszerűen vagy rögtönözve, kötelességből vagy szeszélyből, egymagunkban vagy kettesben, andalgás változatában szerelmünk kezét fogva, gyerekünkkel, unokánkkal játékosan, le is csücsülünk egy kisdombra, csüccs, végül, de nem utolsó sorban rendszeresen járunk-kelünk négylábú családtagunk pórázával a kezünkben. Miként most éppen ezt teszem Milla kutyám társaságában. Ezt sokkal inkább sétáltatásnak, mint sétának nevezném. (A kérdés csupán annyi, én sétáltatom-e őt, avagy netán ő sétáltat engem.) Akárhogyan, ma reggel is a szokásos penzumot teljesítjük, Ő menetrendszerűen megáll minden fűszálnál, szaglászik szorgalmasan, én pedig mai napomat tervezgetem közben.
Ezúttal pedig egy másik, rendkívüli séta jut eszembe. Hatvan éve ugyanis e napon, 1965. március 18-án Alekszej Leonov szovjet űrhajós – első emberként a történelemben – űrsétát tett, a Voszhod–2 űrhajóból kilépve. Rövidre fogta, mindössze12 percet töltött így sétálva az űrben, kalandja azonban nem volt minden problémától mentes. Ugyanis – így olvastam épp tegnap – a Berkut típusú űrruha tervezésekor nem vették számításba, hogy a belső nyomás hatására felfújódó szkafanderben viselője nem lesz képes visszajutni a zsilipnyíláson keresztül. Leonov, hogy életben maradjon, az űrruhából elkezdte kiengedni a levegőt. (E művelettel ugyan szintén az életét kockáztatta, de nem volt más választása.) Végül is szerencsésen visszajutott az űrhajóba.
Időközben Milla összefut Molly nevű barátnőjével, s egy pillanat alatt sikerül a pórázukat összegabalyítani. Ez kis időre elvonja a figyelmemet az űrsétáról.
Aztán már gondolataim ismét Leonovnál járnak. Visszatérvén az űrhajóra, ezt nyilatkozta:
„A Földről az égboltot és a csillagokat felhőtlen éjszakán ragyogónak látjuk. Ez a ragyogás azonban össze sem hasonlítható azzal, amely a kozmoszban tárul elénk. A csillagos égboltnak még a fekete színe is rendkívüli, olyan, mint a sűrűn felvitt tus, és a csillagok olyan ragyogóak, mintha belülről Volta-ívvel megvilágított kristályok lennének. A Napra egy pillanatra sem tudunk ránézni. Olyan vakító, mintha villamos ívhegesztés lángjába tekintenénk… Földünk azonban csodálatosan szép, különösképpen a tengerek, az óceánok, az erdők hatalmas táblái, a hegycsúcsok és fehér hósapkáik. Azt hiszem, az egész világmindenségben nincs szebb bolygó a Földnél!”
Tudvalevő: egy űrséta általában az űrállomáshoz vagy űrhajóhoz rögzítve zajlik, és az űrsétálót a külső karbantartási munkák, tudományos kísérletek során a hozzá rögzített kötelek vagy speciális robotkarok mozgatják. Az asztronauták folyamatosan kommunikálnak egymással meg a földi irányítóközponttal.
Az „asztronauta” amerikai, a „kozmonauta” orosz, a „tajkonauta” pedig kínai kifejezés – magyaráznám Millának, de őt makacsul csak remélt jutalomfalatjai érdeklik. Félreérthetetlenül jelzi is, hogy saját privát űrsétámból ideje visszatérnem erre a „világmindenségben nincs szebb bolygó” Földre.
Jutifalat-akció letudva, indulunk hát haza. Ha már ilyen űrsétásra sikeredett ez a reggelünk, hirtelen késztetést érzek arra, hogy meséljek Millának az 1957. november 3-án startolt Szputnyik–2-es utasáról,a valahai Lajka kutyáról. Leteszek róla. Annak idején megsirattam szegényt, kései utódját itt mivégre szomorítsam?
