Az útikönyvvel, néhány regény társaságában, a szelektív hulladék elvitelének napján találkozom. Akkurátusan összecsomagolva, zsineggel egymáshoz kötözve, egy bokor tövében várnak sorsukra. Vagy elnyeli őket a folyton éhes kukásautó gyomra, vagy – alig-alig van rá remény – arra jár majd egy jótét lélek, és saját könyvespolcára hazamenti őket. Megmaradnak, könyvéletük nem ér véget valamely darálóban, hogy jó esetben, atomjaikra hullva majdan még egyszer újrahasznosított papírként születhessenek újjá.
Én, mint önjelölt jótét lélek, hazajövök velük. Lapozgatok, ismerkedem. Az útikönyvvel kezdem.
Lepréselt virágokra bukkanok benne. Elő a telefont, a mindentudó applikáció segítségével azonosítom őket: nagyvirágú boglárka, eukaliptusz ág, sóvirág, juharlevél…
Emlékek, London parkjaiból. Szép út volt bizonnyal. Meglehet, mostanra a virágrelikviákat lepréselő, emlékezni vágyó Utazó már maga is emlék csupán. Akárhogy is, boglárka és társai, akárcsak eddigi könyvotthonuk, megmenekültek. Egyelőre. Amíg nem válok majd emlékké magam is.
