E címmel jelent meg publicisztikám a Nők Lapja idei 27. számában. Szorongva vártam a véleményeket, ám szerencsére mostanáig meglepően gyors és jó a visszhangja.
Itt a nyár visszavonhatatlanul, s ilyenkor menetrendszerűen megérkezik szokásos idényszorongásom. Csomagban jön, sokféle, a nyaralással kapcsolatos főszorongás mellett seregnyi mellékszorongás is környékez 0-24 órában, függetlenül attól, hogy ébren vagyok-e, vagy alszom éppen.
De hadd kanyarodjak el kis időre a nyártól! „Imádok szorongani” – minden évszakban ezt szoktam mondani hetykén, jobbára két szorongás közötti, lazább pillanataimban. Mindannyian, akik ismernek, vagy csak úgy gondolják, hogy nyitott könyv az életem előttük, szóval sokan megerősíthetik: lételemem az aggodalom. Életformám, mondhatni.
„Imádok szorongani” – veszem hát olykor viccesre a figurát, terápiás céllal, ám alighogy kimondom, máris komolyan feszengek attól, hogy hamarosan majd újra feszengek. Szorongok jelen időben, még inkább jövő időben, sőt visszamenőleg is, például felnőttként azért, hogy több tárgyból is bezúgok másnap az iskolában, vagy hogy már később, csókon innen, vagy majdan ivarérésen épphogy csak túl, jól vizsgázom-e szerelemből. Mostanában pedig végképp bővében voltam-vagyok szorongani valónak. Keményen aggódtam nemrég a koronavírus miatt, a tavalyi kegyetlen aszályban a termést féltve, de ugyanakkor azért is, hogy mi lesz majd a kertben virágainkkal, ha egyszer csak mégis jön egy vagy több zivatarcella, pusztító jégeső, s ráadásul megint beázik a mérsékelten vízállónak ígért cipőm.
Nos, visszatérve az idei nyárhoz-nyaraláshoz, megrohan újra a kérdések sora. Vajon lesz-e elég meleg? De nem lesz-e túl meleg? Lesz-e szúnyoginvázió? Elegendő kullancsriasztó krém? Elegendő víz a Balatonban? A Velencei tóban? Futja-e majd az árát igencsak fennhordó fagylaltra és lángosra?
És hozzájuk még itt van a mindenkori sok-sok aggályoskodásom. Magas-e a vérnyomásom, vagy éppen alacsony? (Eszembe sem jut, hogy akár normális is lehet…) Vajon miért mosolyog rám mostanában több mint gyanúsan a szomszédom, kigúnyol, netán megvet valamiért, vagy csak arcidegzsábája van? Természetesen nem hagyhatom ki szüntelen globálszorongásomat, azt, hogy mi lesz szeretett bolygónkkal, megmarad-e, és megmaradunk-e mi, emberiség? (Fájdalom, az efféle aggodalmaknak van némi alapja…)
Állandó slágerszorongásom, hogy mi lesz a nyugdíjammal, érkezik-e még jövőre is, ám ha igen, reálértékben mennyit ér majd.
Nemrég aztán a mindennapi betevő kenyeremmel kapcsolatos szorongásom vezetett arra a gondolatra (mondhatnám innovációra), ami baj esetén mentőövet jelenthetne. Nem semmi! Elszántan kacérkodom az ötlettel, hogy vállalkozni fogok, felcsapok bérszorongónak. Szünet nélkül győzködöm magam: csináld, öregem, minden okod-tehetséged megvan a bizakodásra, hiszen profi szorongó vagy, erre születtél. Ráadásul nagy az igény, a kereslet, rengeteg szorongó utál szorongani. Egymásnak adják majd nálad a kilincset.
Nem kétséges, sokan szívesen megfizetnék, ha átvállalnám szorongásaikat. Elég csak feladnom a hirdetést: „Ne parázz! Ne szorongj! Szorongok helyetted, diszkréció, garancia, barátságos árak!”
Tegnap este végre döntöttem. Belevágok. Már a jövő héten, hiszen nyakunkon a nyár.
Remek… Csakhogy azóta folyton folyvást azon szorongok, mi történik, ha olyannyira sikeres leszek, hogy egy idő után nem marad már félő-feszengő ember széles e világon? Boldogságos, frászmentes bolygó? Akkor aztán garantáltan felkopik az állam.
Talán mégiscsak jobb lenne, ha továbbra is érkezgetne a nyugdíjam, én pedig szépen, majdhogynem boldogan elszoronganék, ahogyan eddig.
