A kémia hihetetlen fontosságáról e címmel jelent meg ma írásom a Meglepetés magazinban.
Hiába tette a kulcsot a zárba Klári, elfordítani nem tudta. Meg sem mozdult. Próbálta kihúzni. Nem ütközött akadályba. Kísérletezett újra, az eredmény ugyanaz. Nem is szabadna eredménynek nevezni. Esteledett, a felhők sem sok jót ígértek. A terasz, ahol állt, csak félig fedett, erősebb eső ellen nem véd, főleg, ha a szél is úgy akarja. Most pedig ez fenyegetett. Ráadásul Medárd napja volt éppen.
Nincs mese, föl kell hívnom Pétert – futott át az agyán. Nem örült. Nyilván otthon van a férfi, hová is ment volna a mostani hangulatában, legföljebb valamelyik kocsmába. Ennek azért kicsi a valószínűsége, inni otthon is tud.
Nem mintha különösebben ivós lenne Péter. Nem ilyennek ismeri. De ismeri-e valójában? Meg hát van az úgy, hogy piszokul nekikeseredik az ember. És, alig egy órája, Péter igencsak keserűnek látszott. Mondta is, amikor kikísérte: „Hát ennyire kevés vagyok én? Hogy neked egyáltalán ne kelljek?”
Nincs mese, be kell jutnia. Telefonál, nem próbálkozik tovább. Idegesen, remegő kézzel kereste mobilját a táskában. Nehezen akadt rá. Be sem kapcsolta aznap. Elsőre elvétette a kódot, ám aztán nagyon összpontosított, sikerült. Kikereste a férfi nevét. Milyen érdekes, gondolta, nem tudja fejből a számát. Pedig neki általában nem okoz gondot, telefonszámokat megjegyezni. Tudatalatti. Péterét nem akarta fejben tartani. Rendes, jóravaló ember, valahogy mégsem.
Másodszor járt Péternél délután. Először hetekkel előtte, még hivatalosan, a piackutató cég megbízásából. A vásárlási szokások változásait igyekeztek kitudni, változtak-e, ha egyáltalán, ebben az elszállt inflációban. Rokonszenvesnek találták egymást, a férfi vetette föl, hogy találkozhatnának privátként is. Végtére, miért is ne, gondolta Klári, két magányos, ötven körüli, független ember. Erről a Köteles Péterről az előbb, az adatfelvételnél derült ki. A saját helyzete meg adott. Elvált már régen, az egyetlen fia évek óta kint él Írországban.
Találkozgattak, teázókba jártak, tegezésre váltottak, egyszer moziban is voltak, itt, a kertvárosi kerülethez közeli plázában. Ez a multiplex hodály nemigen alkalmas a romantikára, Péter azért megfogta a kezét. Engedte.
Mostanra jutottak el odáig, hogy a férfi elhívta magához. Hát, ha valami privát, ez aztán az. Igent mondott.
Többre, a nagy Igenre azonban nem volt képes. Ma délután Péter ugyan finoman bepróbálkozott – így mondják ezt mostanában –, a csóknál tovább nem jutottak. Abban se messzire.
– Miért? – kérdezte egy órával később, már a kertkapuban, a férfi.
– Nem tudom – felelte Klári. – Kémia. Ne haragudj.
– Világéletemben utáltam a kémiát – mosolyodott el kényszeredetten a másik.
Meg kell adni, jó ez a fanyar humora – gondolta Klári. De csak ennyi jött ki a száján:
– Biztosan rossz tanárod volt, Péter. – És rátette kezét a kézfejére.
Most meg itt áll a kinyithatatlan ajtó előtt, kezében a mobillal. Megvan. Köteles Péter. Sóhajtott, nyomta a gombot.
– Szia –szólt bele a férfi a sokadik csöngetés után. – Csak nincs valami baj?
Mintha már napok óta nem beszélt volna senkivel, és különben is egy mély kútból jönne, olyan volt a hangja.
– Tulajdonképpen nincs – felelte az asszony –, vagyis van. Nem tudok bemenni itthon. A zár…
– Mondd a pontos címet.
Klári mondta.
– Beülök a kocsiba, ott vagyok percek alatt.
– Nem ittál?
– Keveset. De majd a kertek alatt megyek.
És letette.
A várakozás perceiben, újra próbálkozott a bejutással Klári. És, csodák-csodája, most sikerült elsőre. Megdöbbent. Hogy lehet ez? Hacsak az nem… hát persze… korábban a másik kulccsal próbálta, azzal, amit a zárcsere után a karikán hagyott, mert nem volt türelme leoperálni onnan. Aztán meg elfelejtette.
Kint várta, az ajtó előtt Pétert. Nem győzött bocsánatot kérni, hogy a butasága miatt odaugrasztotta.
– Bejössz? – kérdezte végül félve.
– Nem, köszönöm. Nem érek rá – nézett a szemébe a férfi. – Tudod, a kémia. Megyek haza, nézegetem a gyerekek régi tankönyveiben. Meg, ugye, ott az internet is.
