Tamás barátom hív, mostanában elég sűrűn teszi ezt, menyem műtétjére tekintettel, szorít neki őszintén, jólesik nekem, nekünk az együttérzése, aggodalma. Tamás nem volt mindig a barátom, sokkal inkább a főnököm az egyik valahai szerkesztőségben, ahol dolgoztam. Korrekt, jó volt a viszonyunk, kölcsönösen tiszteltük egymást, értékeltük a másik képességeit, munkáját. Ennyi, némi rokonszenv-körítéssel.
A magam részéről több nem lehetett, hiszen sosem törleszkedtem. Tamás ezt nyilván értékelte, te jó ég, tör rám hirtelen a gyanú, ez lett volna a törleszkedés ravaszul álcázott formája? Remélem, nem, egy világ omlana össze bennem, már csak ez hiányozna, amikor mostanság annyi minden dőlt össze körülöttem, és annyi mindenkiről alkotott, hitt kép tört darabokra.
Szóval, fura módon, miután idővel mindketten más szerkesztőségben folytattuk pályánkat, felfedeztük a barátot egymásban. Akkor már szabadott volt nekem, hiszen tudjuk: szép az, ami érdek nélkül tetszik.
(Érdekes, ez akkor már a második ilyen eset volt életemben, korábban így jártam első szerkesztőségem, a Hétfői Hírek főszerkesztőjével, a boldog emlékű Zele Ferenccel, aki később, immár nyugdíjasként gyakran járt be hozzám a Ludas-beli szobámba beszélgetni. Mekkora öröm volt ez nekem! Feri, utólag is nagy köszönet ezért.)
Mielőtt valaki azt gondolná, hogy sorban így történt majd’ mindegyik főnökömmel, sietek őt megnyugtatni, nem mindenkor sikerült ily eszményi módon folytatni (egyáltalán folytatni), hordok-viszek magamban tüskéket is szép számmal. Elismerem, egyszer-kétszer, olykor többször is rászolgálhattam erre.
Tamás tehát szerencsémre kivétel e tekintetben. Most is örülök a hívásának. Vérbeli sportújságíró, mesél Rafa Nadal 21. Grand Slam győzelméről Melbourne-ben, beavat kulisszatitokba, értesülök a világsztár vissza-visszatérő lábfej-problémájáról, és más baljós előjelekről, amelyeket ezúttal is legyőzött, miként döntőben ellenfelét, Medvegyevet, akit két vesztes játszma után gyűrt maga alá, 3:2-re.
Ezután beszámol a saját múlt heti franciaországi síelésükről, arról, hogy felesége, Andrea teljes lendülettel miként tarolta le őt – gondolom ez sokévi házasság után-közben, mennyire jólesett neki (mármint Andreának). Kiselőadást tart továbbá arról, hogy milyen színű sípálya milyen nehézségi fokú, és hogy a franciáknál eggyel több az ilyen szín, mint az osztrákoknál.
Szájtátva hallgatom (ezt ő nem látja, mert csak halljuk egymást), nekem, alföldi gyerekként nem volt ilyen síélményem. Csupán szánkózhattam, emellett lovasszánok után köthettük a mi „járgányunkat”, és egyszer micsoda vérfagyasztó kalandom volt egy ilyen esetben. De erről majd egy másik bejegyzésben mesélek, lehetőleg a legforróbb július-augusztusi kánikulában, felüdülésképpen.
