2017
Megírtam már korábban, de nem lehet elmondanom elégszer. Volt egyszer egy Kisenci. Kisenciklopédia a teljes nevén. Egy rovat, szeretett rovat, éveken át egy-egy oldalon az egykori Nők Lapjában. Istenem, mennyire imádtam! Mennyire hiányzik! Máig. Sokat adott a szerző-szerkesztőnek – nekem. És sokat az olvasóknak. Tanított engem is. Őket is. Arra érdemes évfordulós hírességek, tudósok, írók, költők, színészek, festők, sportolók, mások életrajzait kutattam föl, írtam meg mindösszesen kilencszáz karakterben, egy-egy újságoldalon, hétről hétre. Emellett minirovatai is voltak annak a Kisencinek, mint például a Nők Lapja anno, vagy az Egyszer volt… Utóbbi nyolc-tíz sorban valamely múltbeli történés aktuális évfordulójához kapcsolódott, szándék szerint és többször sikerrel is, egyéni látásmóddal és tőlem telhető humorral megírva. Mint például ez, amit most idemásolok a Nők Lapja öt éve megjelent december eleji számából. Íme:
December 6. Hozott jót-rosszat, örömöt-bánatot. Béla hercegnek királyi koronát ((1060), kijevieknek tatárokat (1240), tudásra szomjazóknak Encylopaedia Britannicát (1768), amerikai rabszolgáknak felszabadítást (1865), mindannyiunknak fonográfot (1877), régészeknek Nofretiti portréját (1912), Monarchiánknak amerikai hadüzenetet (1917), íreknek függetlenséget (1922), olaszoknak vőlegényadót (1926), naivaknak német-francia megnemtámadási nyilatkozatot (1938), floridaiaknak Everglades Nemzeti Parkot (1947), Mandelának letartóztatást (1956), Deák térieknek aluljárót (1974), nekem sísapkát (2017).
m. a.
2022
A fentemlített sísapka jól szolgál engem azóta is. Síelni ugyan nem járok, nem viszem, de megalkudott a helyzettel, mármint hogy be kellett élnie az újabban divatba jött enyhébb telekkel.
De, lássuk hát, idén mit hozott nekem a Mikulás? Nagy ajándékot, nem túlzok, életem Nagy Ajándékát.
Gyerekkorom városától, Törökszentmiklóstól kaptam, nemhogy nem számítottam, de még gondolni sem mertem rá. Sőt, a legmerészebb álmaimban sem szerepelt soha, hogy egyszer majd a
PRO URBE TÖRÖKSZENTMIKLÓS
díjat hozza nekem a Mikulás, 2022. december 6-án, stílusosan Szent Miklós napján, amely nem véletlenül a Város Napja is. Az ünnepélyes díjátadáson többedmagammal az Ipolyi Közművelődési Központ Zsigray Julianna Színháztermében vehettem át a kitüntetést Markót Imre polgármester és Polgár András alpolgármester kezéből.
A magam nevében néhány percben mondtam köszönetet. Elöljáróban mindjárt derültséget keltett szabadkozásom, hogy nem vagyok a szavak embere. Azonnal utána arról értekeztem, hogy váratlanul ért e lehetőség. Közben pedig, már hallható nevetés közepette, előkaptam zakóm belső zsebéből az előre megírt szöveget. Az alábbi mondatokat:
Ezzel a mai szép estével keretbe foglaltad az életem, szeretett városom. Feledhetetlen gyerekkorral ajándékoztál meg sok évvel ezelőtt. Ma pedig szép öregkorral.
Hetven éve ugyanezeken az utcáidon jártam, házaid udvarain játszottam pajtásaimmal a mezítlábas nyarakon. Fejeltünk az Almásy úti juharfák alatt, a bazaltkockákkal kirakott úttest és a járda között, kergettük lelkesen a rongylabdákat, melyeket drága nagymamám készített nekünk. Néztük, hallgattuk tátott szájjal a kisbíró keltette dobpergést: „Közhírré tétetik…” Majd, még aznap, a fagylaltos Borics bácsi triciklijének vásárlásra csalogató csengőhangját. És gázoltunk térdig a hatalmas záporok jóvoltából árkaid langyos vízében. Már kiskamaszokként szurkoltunk a vasárnapi ebédek után a Fáklya, a Vasas és a Kinizsi meccsein. És tanultunk hétköznapokon, ugyanazon iskolafalak között, ahol annak idején apáink koptatták a padokat. Szeretet és tisztelet utólag is tanítóinknak, tanárainknak.
Most pedig, őszöm tavaszán, itt állok boldogan és meghatottan. Lám, ez a város máig szeret engem, nem engedte el a kezem. Ez a város az enyém. Én pedig a városé vagyok. Hű fiad, szerelmem, Szentmiklós.
